Amikor már nem tudsz visszaaludni 

Eljön az idő az ember életében, amikor látszólag minden rendben van. Felkelsz, dolgozol, intézed a dolgaidat, beszélgetsz, nevetsz, válaszolsz az üzenetekre. Kívülről talán senki nem mondaná meg, hogy bármi baj van.

De mégis, valami nem az igazi. Mélyen, legbelül.

Én is voltam már ebben a helyzetben.

És ha egyetlen dolgot kellene mondanom róla, nem azt mondanám, hogy spirituális volt. Nem azt, hogy felemelő. Még csak azt sem, hogy akkor éreztem volna, milyen hatalmas fejlődésen megyek keresztül.

Rohadtul fájt.

Fájt a magány. Fájt a meg nem értettség. Fájt, hogy olyan dolgok, amelyek korábban természetes részei voltak az életemnek, egyszer csak elveszítették a jelentőségüket. És talán az volt az egyik legnehezebb, hogy nem igazán tudtam elmagyarázni senkinek, mi történik bennem.

Hogyan mondod el valakinek, hogy tulajdonképpen jó életed van, mégsem találod benne önmagadat?

Hogyan magyarázod el, hogy emberek vesznek körül, mégis olyan magányt érzel, amit szinte fizikailag fáj?

Hogyan kérsz segítséget valamire, aminek még te sem tudod a nevét?

Amikor igazán mélyen benne vagy, nem látod azt a bölcs, csodálatos átalakulást, amiről utólag olyan szépen lehet beszélni. Nem látod a fényt az alagút végén. Néha még az alagutat sem látod.

Csak a sötétet.

És vannak pillanatok, amikor tényleg megfordul benned:

Én ebből még ép elmével ki fogok jönni?

A "lélek sötét éjszakája" nem egy újonnan kitalált spirituális divatkifejezés. A keresztény misztikus hagyományban már Keresztes Szent János előtt is beszéltek a belső sötétség tapasztalatáról, ő pedig a 16. században különösen mélyen írta le azt a fájdalmas megtisztulási és átalakulási folyamatot, amelyben a régi kapaszkodók elveszítik az erejüket.

Ma ennél tágabban is használjuk ezt a kifejezést. Egy olyan mély spirituális vagy egzisztenciális válságra is utalhat, amelyben meginog mindaz, amit addig biztosnak hittünk önmagunkról, az életünkről, a kapcsolatainkról, néha még arról is, hogy mi értelme az egész élet nevű játéknak.

Fontos azonban, hogy ne romantizáljuk. A lélek sötét éjszakájának megélése bizonyos pontokon hasonlíthat a depresszióhoz, és a kettőt nem lehet néhány tünet alapján szétválasztani, de összekeverni sem érdemes. Ha valaki tartós reménytelenséget, működésképtelenséget él át, vagy úgy érzi, veszélyben van, annak szakmai segítségre van szüksége. A lelki átalakulás érzése nem helyettesíti az orvosi diagnózist, kezelést. Ez nagyon fontos!

Amikor én benne voltam, persze nem az érdekelt, hogy ötszáz évvel ezelőtt ki mit írt róla.

Csak szerettem volna tudni, mi a franc történik velem.

Miért nem érdekelnek már úgy dolgok, amelyek korábban fontosak voltak? Miért érzem egyre idegenebbnek azt, ami addig az életem része volt? Miért vágyom másfajta beszélgetésekre, másfajta kapcsolódásokra? Miért érzem magam egyedül olyan helyeken is, ahol elvileg nem vagyok egyedül?

És talán a legijesztőbb kérdés ez volt:

Ha már nem az vagyok, aki eddig voltam, akkor ki vagyok?

Itt válik igazán nehézzé az önismeret.

Eddig ugyanis nagyon sok mindent tudtunk magunkról: milyen embernek tartjuk magunkat, mi a dolgunk, mit várnak tőlünk, hogyan működünk egy kapcsolatban, milyen szerepet töltünk be a családban. Van saját gondolatunk önmagunkról, amiben  többé-kevésbé eligazodunk.

Aztán egyszer csak elkezded megkérdőjelezni.

Nem feltétlenül azért, mert az egész hazugság volna. Egyszerűen azért, mert ami egy korábbi életszakaszodban még igaz volt rád, az már lehet, hogy borzasztó távol áll tőled.

És itt jön be a kényelem.

Sokat mondjuk, hogy az ember akkor fejlődik, amikor kilép a komfortzónájából. Én ebben biztos vagyok, ugyanakkor nem gondolom, hogy valódi fejlődés csak vérrel, verejtékkel, szöges ágyon valósulhat meg. 

Valahol a kettő között lehet a megoldás.

Az biztos, hogy nem lesz jó , amikor tudod, hogy valami nem működik, de ismered, ezért maradsz.

Amikor évek óta ugyanazt a kapcsolati kört futod, csak mindig más emberrel. Amikor ugyanaz fáj a családodban, ugyanarra panaszkodsz a munkádban, ugyanazokat a határokat nem húzod meg, és már azt is pontosan tudod, milyen mondatokkal fogod megmagyarázni magadnak, hogy miért kell ebben maradnod és valójában miért is jó neked így.

Egy idő után még a fájdalom is kényelmes tud lenni.

Nem azért, mert jó.

Azért, mert ismerős.

Aztán egyszer csak történik valami.

Egy szakítás. Egy veszteség. Egy betegség. Egy csalódás. Egy olyan felismerés, amit már nem lehet visszagyömöszölni oda, ahonnan előjött.

Máskor nincs nagy esemény.

Csak egy nap arra ébredsz, hogy nem tudsz tovább aludni a saját életedben.

És amikor egyszer felébredtél, furcsa módon nem feltétlenül érkezik rögtön megkönnyebbülés.

Először inkább elvesznek dolgok.

Bizonyosságok. Szerepek. Régi válaszok. Néha emberek is.

Egyre többször kérdezed meg magadtól: én választottam ezt, vagy egyszerűen belenőttem? Ezt az embert szeretem, vagy ahhoz az élethez ragaszkodom, amit vele elképzeltem? Azért mondok igent, mert szeretnék, vagy azért, mert félek attól, mi történik, ha egyszer nemet mondok? Azért akarom ezt, mert nekem fontos, vagy azért, mert valamikor megtanultam, hogy ettől leszek értékes?

És minél őszintébben válaszolsz, annál több minden kezd mozogni körülötted.

Ezért tud annyira fájni.

Nemcsak azt veszíted el, amiről rájössz, hogy már nem szolgál. Egy időre azt az embert is elveszítheted, akinek addig ismerted magad.

Talán nekem sem az fájt a legjobban, amit elveszítettem.

Hanem az, hogy egy ideig azt sem tudtam, marad-e belőlem valaki, mire ez véget ér.

Ma már tudom, hogy maradt.

Csak ezt akkor még nem lehetett látni.

És van valami, amiről sokkal kevesebbet beszélünk, amikor a nagy belső átalakulásokról mesélünk.

Mi történik akkor, amikor te már változol, de a világ körülötted még ugyanúgy beszél hozzád, mint tegnap?

Amikor már nem tudsz visszamenni azokba a kapcsolódásokba, beszélgetésekbe és szerepekbe, amelyekből kifelé tartasz, de még nem látod, hogy kivé válsz közben?

Na, ott tud igazán kegyetlen lenni a magány.